Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

Itt élek betonba falazva
hangtalanul.
Talpam a kövön,
kő a kezem.
Fejem nem mozdíthatom.
Tudom mégis, hányféle ég
vonul el fejem fölött,
betonba száradt hajammal tudom,
ujjam hegyével két tégla között.
Tudom az ősz színét,
és az éj súlya nyomja fejemet.
Lábamon kúszik fel lassan a reggel,
mint a vér,
talpammal tudom a földet,
mint mikor még otthon éltem.
              Hányszor meghaltam — te tudod.
              Belefogytam. Mert nem akartam
              életben maradni mindenáron.
Mert nem volt szövetség a szerelem. 
              Mert nem akartam életben maradni
              bármi áron.
Mert nem volt szövetség a szerelem.
              Aludj jól!
Lélegzetedben alszom el.
              Az árokba vert virág
              méhemben felnövekszik.
Takard ki bőröd,
takard szívverésembe magad!
              Fekszem a fűben
              szemed alatt.
Otthon a szabadságban.
              Tűrhetetlen fényben
              tágra nyílt szemekkel,
              az út végén is túl,
              a hang határain
              szemed felé,
              a fény forrása felé.
A sötétség mélyén,
ahol a fénybe hajlik.
              A szerelem szakadékaiban.
Egy másik bolygón,
egy másik nevetésben.
     Rács kettőnk között.
              Ezen a földön,
              ahol hozzád találok.
Idelökve a bombatölcsérek szakadékaiba,
a kék meg lila foltos házakba,
nincs más út, csak a föld belseje felé,
minden mást ellep a szögesdrót.
Ezek a véget nem érő fegyverek
a megerőszakolt föld nevetése:
— Mégse bírtok velem, mégse!
Harmadnap újra feltámadok! —
a remény buta gajdolása
a süllyedő házak előtt,
a lábakat térdig benövi a moha,
a földről kúszik fölfelé a fény,
áttetsző tenyerünkön átsüt
a közös nyomorúság,
az istálló-meleg...
Semmi halál sem bír a szerelemmel,
minden medencét betölt a vér,
táplálja magzatainkat.
              Holnap megint föltámadunk.