Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,

lobogó hajú, türelmetlen énemnek
a rólad való szégyenletes lemondással?
Ezért tehát a zene és a beszélgetés másokkal éjjel egyig.

Mért nem hív föl, mért nem beszél meg
találkozót veled, mért nem sürget, mért nem
ébreszt erőszakos, fülsiketítő csöngetéssel?

Lepusztult városában sötét táblákat
olvas a szennyezett levegő. Veszélyesek neki
nélküled az utcák képzeletben is.

Kedves mindenki!

Tessék szíves lenni szorgalmasan látogatni az alábbi műintézményt:

Bár Borra-Chók, Göd, Pesti út 33.

Hogy miért tegyétek mindezt?

• Mert remek a kiszolgálás
• Szolidak az árak
• Pompás koktélokat és egyébb szomjoltókat ihattok
• Barátságos a hely
• Van kerthelyiség
• Szép a pultos néni
• Jó arc a pultos bácsi
• Mert én azt mondtam!

Ülök itten, kérlekszépen e sörrel.
Régen.
Körben fölgyűrve az abrosz,
matrózruha, zubbony, pizsamakabát.
Ez egy ekkora resti.
Várok itten e sörrel. Tudom, a hó
a kisvödörben megroskad.
Bízom hát.
Öt decis terünk ma hab,
rejti a lószőke italt, jobban bírja-e
majd,
mint számban a nyál?
Nagy titok ez.
Főképp, hogy bizton elapadva
kezdő térfogatát ki nem adja soha.
Viszont sör lesz.
Ez se kevés.
Habnak maradni képtelenség,
sörré horpadni hiány.
Fél korsó. Vagy egy teljes akár.
De sör. De sörhiány.

Nem bírok elszakadni Hervaytól, nem megy...
És csesszétek meg, hogy már megint nincs kivel színházba mennem, mikor olyan jó darabokat játszanak a Radnótiban...
 

Hát végigcsináltunk mindent,
amit két szerető egymással megtehet.
A lebegő jóság láthatatlan maradt körülöttem,
hát hogy megláss mégis,
nagy ívben leköptelek.
S most pompás, hogy én is szégyellhetem magam.
Egyenlők vagyunk megint,
s csak nézek magam elé,
a szerelemnek milyen szörnyű ára van.
Ilyen banális mondatok
mondatják magukat,
s hiába nézi le az értelem,
a fájdalom okosabb:
tudja, hogy nem bűnös,
aki vétkezni kénytelen.
Ez minden. A ládában lomok hevernek,
kacat- szimbólumok,
a teknőből kibuggyan a szennyes ruha,
az átveszekedett napokra rábuggyan
nedvesen az éjszaka.
Kérdeném, ki tette? Ki tette ezt velem?
S védenélek, hogy más, a körülmények, te nem,
te nem tehetted, - csak nézem kegyetlen arcodat,
s olyan lassan, ahogy összetorlódik
s kisimul tisztán a gondolat
homlokodon, olyan csendesen
szólok. Nem igaz, te nem ez vagy.
Ugye érted? Már nem szeretlek,
csak nézlek,
s a kezem látod - reszket.
 

Élek: halálsápadtan lebegek
az iszonyú időmélység felett.

Lebegsz te is – így lebeg mindahány
a múltján –, mint a pók a fonalán.
 

Banya: Mi az, hogy jog, kisfiam? Nekem jogom lenne most  a Kanári-szigetekre utazni, közben itt ülök ebben a koszfészekben... Jogom lenne húsz évesnek lenni, és olyan öreg vagyok, hogy magam sem hiszem el. Katinak joga lenne egy tisztességes férfira. Itt ülök, nyakig a jogban... Hidd el, itt kinnt se jobb.
 

Szerelő: Kijöhetsz. Ez a mutatványosdi nem megy jól nekem. Lehet, hogy arra születtem, hogy engem mutogassanak... Azt mondtam: kijöhetsz!

Flóra: A fene se akar kijönni. Végeredményben nem olyan rossz itt. Van mindenem, ami kell. Kaját majd adsz, ha nem akarod, hogy éhenhaljak - de azt nem akarhatod.

Szerelő: Nem, azt nem akarnám...

Flóra: Egy jobb takarót majd beadhatnál...

Szerelő: Nagyon jó, ami van, tőled kaptam.

Flóra: Azt ne gondold már, hogy a jobbikat hoztam. Ez a kutyánké volt. Tavaly megdöglött. Hasmenése volt. Minidig összecsinálta magát... Szóval kérd el anyámtól a jobbikat. És a mackómat is...

Szerelő: Na tűnj már...

Flóra: Eszemben sincs. Ez a hely ezentúl az enyém is! Értve? Velem megfogtad az Isten lábát. Nagyon szerény vagyok. Négy fal - olyan, amilyen - egy ágy, ez az, mi kell még?... Gyere már be, ne álldogálj olyan szerencsétlenül.
Mondd, szeretsz te engem egyáltalán?

Szerelő: Hát, ezek után... Feltétlenül.

 "S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong,
S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton,
Míg a várúr drága s habos husú almákat evett,
S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal,
S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen."
 

/Füst Milán/

Itt élek betonba falazva
hangtalanul.
Talpam a kövön,
kő a kezem.
Fejem nem mozdíthatom.
Tudom mégis, hányféle ég
vonul el fejem fölött,
betonba száradt hajammal tudom,
ujjam hegyével két tégla között.
Tudom az ősz színét,
és az éj súlya nyomja fejemet.
Lábamon kúszik fel lassan a reggel,
mint a vér,
talpammal tudom a földet,
mint mikor még otthon éltem.
              Hányszor meghaltam — te tudod.
              Belefogytam. Mert nem akartam
              életben maradni mindenáron.
Mert nem volt szövetség a szerelem. 
              Mert nem akartam életben maradni
              bármi áron.
Mert nem volt szövetség a szerelem.
              Aludj jól!
Lélegzetedben alszom el.
              Az árokba vert virág
              méhemben felnövekszik.
Takard ki bőröd,
takard szívverésembe magad!
              Fekszem a fűben
              szemed alatt.
Otthon a szabadságban.
              Tűrhetetlen fényben
              tágra nyílt szemekkel,
              az út végén is túl,
              a hang határain
              szemed felé,
              a fény forrása felé.
A sötétség mélyén,
ahol a fénybe hajlik.
              A szerelem szakadékaiban.
Egy másik bolygón,
egy másik nevetésben.
     Rács kettőnk között.
              Ezen a földön,
              ahol hozzád találok.
Idelökve a bombatölcsérek szakadékaiba,
a kék meg lila foltos házakba,
nincs más út, csak a föld belseje felé,
minden mást ellep a szögesdrót.
Ezek a véget nem érő fegyverek
a megerőszakolt föld nevetése:
— Mégse bírtok velem, mégse!
Harmadnap újra feltámadok! —
a remény buta gajdolása
a süllyedő házak előtt,
a lábakat térdig benövi a moha,
a földről kúszik fölfelé a fény,
áttetsző tenyerünkön átsüt
a közös nyomorúság,
az istálló-meleg...
Semmi halál sem bír a szerelemmel,
minden medencét betölt a vér,
táplálja magzatainkat.
              Holnap megint föltámadunk.

Hallgat az utcazaj,
hangos a csend.
Az elveszett gomb
előgurul.
Kilépnek árnyékukból a fák.
Ez a díszlet a bőröd,
nem tudod levakarni.
Arcod a csend,
lábad a fák,
s az árva árnyak hátad mögött
elhagyott otthonaid.
              Nézem a földgyalu útját
              három napon át.
Nem vakarom le a bőrömről a romokat.
A bűnt se, ha az,
hogy kapualjakban két tenyér közt
otthont kerestem.
De nem volt más,
csak a huzat.
Ki-be járt,
tántorogtam.
Még szédülök. De szemed előtt
magam rakok otthont magamnak.
              Méhemen átdereng
              a magzat mosolya.
A kín még csak készülődik.
              Készülődik a kín —
              lélegzetté válni.
Lassan lélegzetté válik a kín
az idő leheletében.
     Mária ölében tartja a Fiút,
     ölében tartja a halált.
     Kicsi a halál Mária ölében,
     Mária ölében kicsi a halál.
A védtelen föld
fonnyadt csecsemő-arca
a születés végtelen üvöltése
az elcsöppenő tejben...
     Mária minden bányászanya.
              Tüdeje két fekete szárnyát
              még egyszer megemeli,
              aztán az égi
              bányába zuhan.
A fekete bányabogár
menekül,
világít a félelem utána.
Hull a göröngy
a páncél-próféta-hátra.
              Nem figyel rá csak a bogár
              a menekülő szemfehérben,
              a páncélja sincs védtelen bogár
              a végtelen bányaszélben.
     Mária minden bányászanya.
Méhemen átdereng
a magzat mosolya.
              Megszüllek mozdulatonként,
              szálanként minden hajszáladat,
              megszülöm a világot, ami voltunk,
              ami leszünk, megszülöm halálodat,
              megszülöm az űrt, hogy ne félj,
              ha belőlünk semmi sem maradt
              a végtelen száműzetésben, csak a föld
              fölöttünk, s akkor föltámasztalak.
Kiülsz fölém az égre.
              Kire hull a feldobott picula?
              Az lesz a hunyó.
A hunyót halántékon éri
egy repeszdarab.
Elesik, nem fáj semmije,
csak elesik.
              Aki hunyó volt,
              és nem az ő halántékát érte a repesz,
              aki kilépett az égő ház falán,
              akinek robogó vonatra kellett felugrania,
              az minden robogó vonatra felugrik,
              minden ház falán kilép,
              utolsót kiált minden kiszámolás után,
              minden piculára felteszi életét,
              és addig dobja az égre,
              míg odaragad.
     Eszeveszetten
     vonatok zakatolása
     mosolyig hajszolt
     alultáplált testünk
      sovány vacsoránk bögrék cserepei
     anyánk szétfolyó arca —
     szemedbe zuhanok
              alvadt hajam
              arcodon végigcsorog.

 

Homlokomról homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom fénylik arcodon.
              Homlokomról homlokodra
              kúsznak a ráncok,
              arcom feltámad arcodon.
Lábujjhegyen
a Tejútra lépsz.
              Innék egy pohár tejet,
              egy pohár tejet innék
              kezedből.
Veled lehetnék végtelen.
              Házunk lehetne a világ.
              Csak a homlok alatti térkép
              hiteles.
     Lámpafényben
     marmaládé körül
     a család.
              Papa nem hitt
              csak a kőben, cementben.
              Ráomlott a kő,
              ráomlott a cement.
              Még kételkedni
              se maradt ideje,
              kételkedni
              a kőben, cementben.
Anyám nem hitt a kőben, cementben,
nem is kételkedett.
     Nekünk csak a marmaládé jutott
     ötfelé darabolva.
              Kék kantában az otthon —
              nem volt soha.
     Fölépítette a tányérokat,
     székeket,
     és nem ülhetett le
     többet a földre.
A tanítónő nem ment férjhez,
a tanítónő a faluban maradt.
              Kivándorol a gyermekkorom.
Kihegyesedik a kislány térde
a kukoricán,
a felnőttek részeg
leheletében.
     Kihegyesíti térdünk az alázat.
     Lámpafényben imbolyog a szigorú arc—
     mire tanított, mire?
Ez a szomjúság, amitől tikkadozom,
ez nyugtat meg. Ez a kiapadhatatlan
szomjúság. Van hát valahol
egy óriási pohár.
              Adj egy pohár vizet!
     Mindenki csak egy mozdulatra emlékezik,
     azt ismétli meg újra meg újra,
     amit az anyaméhben megtanult,
     és értetlenül nézi a másik furcsa táncát
     a mély kút körül.
     Ki látja a vödröt,
     amit egymásnak adogatnak?
     Csak a lábra loccsanó víz,
     a lánccsörömpölés
     és a furcsa mozdulatok:
     mint aki nyúlik valamiért,
     mint aki odaad valamit...
              Adj egy pohár vizet!
     Én azokkal vagyok rokon,
     akik egész testtel hasítanak a szélbe,
     csontjuk is rámegy
     az életben maradásra,
     akik mindenüket odaadják
     egy marék fölöslegért,
     akik csak akkor ülnek ki a ház elé,
     mikor a sarkon befordul a halál.
Ujjaink közt az elmúlással
varrjuk el a köldökzsinórt.
Újra kell költeni a mítoszokat!
A kéz nem élhet
holt szerszámokkal ujjai között.
              Volt nekünk is szarvas-apánk,
              akit anyja hiába hívott.
              Hiába hív szarvas-apánk,
              nekünk ez az íztelen íz —
              nincs már víz a poharunkban.
              Fölöttünk a beton-nehéz
              beton-egünk moccanatlan.
              Hiába hív szarvas-apánk,
              fejünk fölé kőre követ,
              kőre követ kell emelnünk,
              ízet kell adnunk a víznek.
Nem tudjuk megszokni a súlytalanságot!
Kell egy hely — emlékezik a lábunk,
kell egy hely — emlékezik a szemünk,
ahol megállhatunk,
ahonnan mindent beláthatunk —
emlékeznek bennünk a hegyek.
              Azt mondják, itt csak egy alma van,
              ne féljünk a bűnbeeséstől,
              de nem tudunk almát szakítani,
              csak bűntudattal.
              Azt mondják, csak lélegezni kell,
              de nem tudunk,
              csak a csillagok lélegzetével.
              Azt mondják: ez csak egy darab géz,
              és kivágják belőle a szükséges négyszöget,
              de az egészet ellepi a vér.
Ujjaink közt az elmúlással
varrjuk el a köldökzsinórt.
              Mi lesz, ha elfelejti a gép
              a nagy repülésben  
              szárnytollait?
              Ha nem ismer rá a kézre,
              amely felhasítva
              a madár hasát,
              a csontvázat az égre eresztette,
              és a tollat
              szétszórta a szélbe?
              Hová lesz akkor a kéz
              a gép vérző hasában?
Újra kell költeni a mítoszokat!
A kéz nem élhet
holt szerszámokkal
ujjai között!
              Az alvó gyermek fölött
              a lökhajtásos madár.
              Hová rabolja el
              a gyermek éjszakáját?
              Milyen jövőbe viszi?
              Milyen egeken át?
     Ma megint meghasadt az ég,
     mögötte a másik
     távolodóban...
              Hangjától a harangvirág
              most válik el.
Világok járnak ki-be a huzatban,
mosolyod elképzelhetetlen.
              Majd meghalok,
              és szabad lesz szeretnem.
Elgyűrűző mosoly, szerelem,
kék karika szemem alatt.
              Holnapra feltámasztalak.
     A két madár közt három tenger,
     három tenger s egy hosszú tél.
     Egyszerre szállt fel a két madár
     egymás felé.
Madárnyomok a hóban.
Rekonstruáld a repülést
a madárnyomokból!
              Most nyár van, és a földgyalu
              betongöröngyöt, földet, téglát,
              gyermekláncfüvet tol előre,
              mint aki szülni készül.
              Némán növekszik testünkben az idő.
              Egy-egy szóban néha feldereng,
              mint anya arcán a magzat mosolya.