Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

Ne reszkess, előbb nyikorog,
csak aztán nyílik ki az ajtó.
Mögötte még üres a szoba.
Pillantásod bebútorozza.
Honnan ez az ismerős szék,
asztal, háromlábú ágy?
              Csillagpor széken, asztalon,
              ráírhatod a nevedet.
Remegsz a derengő röntgenfényben
a szerelem szeme előtt:
nem kérdez semmit, válaszol,
tudja előre, mi jöhet,
halott tüdődben megjelöli
a lélegző foltokat.
              Egy pohár vizet adj!
Adnak inni neki,
néha adnak inni neki,
de sohasem egész pohárral.
Mért nem iszik hát?
Milyen pohárra vár?
Mért nem iszik?
              Száműzött szerelmek.
     Már át tudtunk szökni a határon
     szétvetett hulla-lábak között —
     mire taníthatott, mire?
     Összeszorítottuk a szánkat,
     és nem tanultunk, azért sem tanultunk,
     nem tanultunk semmit se tőle.
              Semmit se felejtek!
Mikor először mosogattam,
énekeltem,
külön a kistányéroknak,
külön a villáknak,
külön a kanalaknak.
              Idegen konyhákban otthon!
Piros téglás padú konyhában
dagasztótekenővel,
egy árva napraforgóval
az ablak előtt.
              Kivándorol a gyermekkorom.
Csíkos dunyha alatt
egy hajnalig tartó
éjszaka
a tanyán.
              Idegen konyhákban otthon!
A beágyazás sorrendje:
alul a kockás pokróc,
felül a piros pokróc,
rá a lepedő
nyolcrét hajtva,
arra a párna,
kispárna —
tessék begyakorolni!
              Kivándorol a gyermekkorom!
     Kihajolt az asszony az ablakon,
     kék párna kezében.
     Kihajolt mélyen az ablakon —
     párnává változott.
              Kivándorol a gyermekkorom.
Robban az álom, becsapódik,
szilánkot szór szét,
törmeléket kavar,
tölcsért szaggat
a gondolat gyökeréig.
              Az álom hazatérés.
     Egy cafatnyi ég
     fogunk között
     elvérző remény,
     és mégis felfelé visz
     minden zuhanás.
              Az álom hazatérés.
Elhagyják a gyerekek a játszótereket,
a parkot, a lépcsőházakat,
a papa-mama-reggelt,
a vajaskenyér-délutánt,
és rohannak föl a törmelékhegyre
a felszaggatott beton lábnyomaiban.
Derékig földben betemetik egymást,
és kimentik a drótok kisujját, nagyujját.
              Az álom hazatérés.
Egy harapás kenyér
az éhező háborúk városából.
              Az álom hazatérés.
Guggolunk a békében, fogunk közt kavics,
homok alá kaparjuk halottainkat,
ugrálunk fölöttük, mint a békák,
zöld bugyogóban, kopaszon,
alagutat fúrunk, és bekiáltjuk,
mi lesz az ebéd —
két kézzel tömjük
szánkba a homokot.
              Elkaparjuk halottainkat
              a gyermekkor alá.
Holttestünket a hinta
vitte tovább
fel, fel
a földre.
              Aztán nyolcas sorokban énekelve
              felvonultunk az emlékezetbe.
A láthatár mögül lezúdulunk,
és szomjassá tesszük a földet.
              Arcunk a jövő arca már,
              lassan földbe tűnünk.
 

Van valami nagyon furcsa és számomra kellemes hangulata, amikor zárás után bennmaradok a könyvtárban egyedül (mint most éppen), és bambulok a monitorra, zenét hallgatok, emésztem a nap eseményeit... Ilyenkor ősszel, majd télen pláne, rámtör az igazán érzelmes-melankolikus-"szerelmes" hangulat. Amire finoman rásegít az EdgeRocks rádióbol az I dont' care (by Apocalyptica - https://www.youtube.com/watch?v=UOt5GARx_eY). Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy ez is egy tökéletes nap lenne a halálra, mint ahogy, majdnem mindegyik... És általában sikerül is nap végére meghalni, csak valahogy másnapra mindig feltámadok. Hát ja, asszem ennyi, hiszen igazából nem is akartam semmit mondani-írni... Csak hát az "élők" állítólag így szokták, én meg próbálom utánozni őket...
 

A betegség
a vaságy rácsaiban lakik.
Én nem itt lakom.
Tudod, hogy nem itt lakom.
Csak nem volt ágyam,
azért vagyok itt.
De nem itt lakom.
     A napi vízállásjelentés
     a húsleves és a túrós laska között:
     a lelkiismeretben a szint emelkedik,
     máshol apad.
     Helyenként áradást jeleznek.
     A veszélyeztetett területekről
     a lakosság kiköltözik.
              Kilépett valaki a házból,
              akire azt mondták, én vagyok.
              Kilépett az a valaki a házból,
              ott álltál szemben a járdán.
              Megfordult az a valaki,
              és mire felért az emeletre,
              már én nyitottam be az ajtón.
Lefogytam, kicsi lett a kezem,
tenyeredbe fogyott.
              Jósolj nekem jókedvet!
Ne legyen jó ez a szerelem,
csak egyszerű legyen.
              Egy lábos krumplipaprikás
              a földön, újságpapíron.
     Ne nevessetek a nosztalgián!
     Csak visszaállítja a rendet,
     amelyben megszülettünk:
     fa alá az asztalt,
     székre a vödröt,
     házat
     egymás szemébe.
A három dombon áthajszolt szandál
elszakadt.
Azt hitték, hogy a világ végéről jött
a szandál,
de csak össze kellett szegezni.
              Állítsd talpra ezt az asztalt!
              Szegezd meg!
              Nem ülhetünk más asztal mellé.
              Ez az asztal omlott össze,
              mikor a kés
              keresztet hasított
              kenyerünkbe.
     A keresztfáról könnyű leszállni.
     Csak nem jut eszünkbe.
     Kitalálom
     a feltámadást!
Elgondolja magát a félelem,
és megszünteti magát.
              Futószalagon a szabályszerű halál:
              hétfő, kedd, szerda...
              Vasárnap Isten vagyok.
              Készülök
              minden elgondolhatóra.
     Mária a Fiút a fűre letette,
     otthagyta a keresztet Mária.
     "Nem a kereszt vette el,
     Ő akarta a keresztet!"
     Otthagyta a keresztet Mária,
     a Fiút a földre letette
     a megválthatatlan ég alatt.
     Mária hasában hordta a keresztet.
     Megszülte a keresztet Mária.
     Ő akarta a keresztet.
     Otthagyta a keresztet Mária,
     a Fiút a földre letette.
     A megválthatatlan ég alatt
     kihordja Mária a keresztet.
     Nem a keresztet akarja Mária,
     megszülni akarja a Fiút,
     a Fiút megszülni akarja,
     megváltani a kereszttől a Fiút.
Mária-kék nyugalomban
hallgatózom befelé:
mintha a magzatom lennél
s én a világ magzata.
              Hallom,
              hogy nő a fű
              odahaza.
A madarak nyáron az őszben repülnek,
ősszel a télben, télen a tavaszban,
nem emlékeznek csak a jövő nyárra, télre.
              Erzsike sose ült vonaton,
              Erzsike varrónő lesz.
A folyó csak a tengerbe szaladhat,
hiába fut a térképen felfelé.
A térképek megtévesztenek.
Minden folyónak van egy útja
a föld alatt,
ami kitérők nélkül
a tengerbe visz.
Nélküled lakó vagyok.
              Csak a világot ne vedd el!
Feltámasztottál —
meghalhatok.
              Csak a világot ne vedd el!
Annyi út között
van egy, amelyet megtaláltam.
Más úton már nem mehetek. 
              Egyetlen lélegzettel
              a hajnal leheletében.

Gondoltam, magyarázkodom egy kicsit, hogy miért ilyen sok részletben teszem közzé ezt a Hervay művet. Elsősorban azért, mert állati hosszú. Persze ettől még lehetne egyben, de ha magamból indulok ki, jobban esik kis részletekben olvasni, egyben látva biztos mindenkinek elmenne a kedve attól, hogy elolvassa. Igyekeztem úgy szétszedni, hogy nagyjából egységet alkossanak így külön-külön is. Remélem, sikerült.

A másik...

Találtam egy színdarabot, amit nagyon szeretnék megcsinálni, de legalább megnézni. Szóval ma el is viszem a Bácsinak Hair-próbára, hátha ráharap. Amúgy is azzal "nyaggatott" keressek valami darabot, mert szeretnének még idén játszani valamit. De valahogy van egy olyan érzésem, hogy túl súlyos darab lesz ez kis csapatunknak (plusszban a többi mellé), de ezt döntse el az, akinek el kell..

A darab címe: Arthur L. Kopit: Jaj, Apu, szegény Apu, a szekrénybe beakasztott tégedet az Anyu, s az én pici szívem olyan szomorú (Oh Dad, Poor Dad, Mamma's Hung You in the Closet and I'm Feelin's So Sad) - Pszeudo-klasszikus tragibohózat álfrancia modorban

   Ugye milyen szép címe van? :-) Ha esetleg valaki tudomást szerezne róla, hogy valahol játszák, sikítson jó hangosan, jó gyorsasan!!!


 

És a negyedik. Úgy látom, még lesz egy pár.

              A beteget ágyba fektetik,
              orvosságot hoznak, vizet,
              aztán átmennek
              a másik szobába.
A másik szobában ki lakik?
Ki lakik a másik szobában?
Becsukódik az ajtó.Nem a zokni,
              nem is a veszekedés,
              de egyik zokni itt volt,
              a másik a túlsó parton.
              Órát építettem magamnak.
Benne laktam.
Jártam az időben körbe-körbe.
Rugóvá feszültem,
kiütöm a falát.
Ne állj elém,
megütlek!
     A lovat verték,
     káromkodva verték a lovat.
     Az autót áhítattal
     fényesítik.
     Mitől fáradt úgy ki
     ez a pepitasapkás
     emberiség?
Azt hisszük, értünk hull a hó,
hogy legyen valaki, aki gyöngébb.
              Tisztaságra vágyik a hó:
              sárrá lenni!
     A tétova lélek
     kiáll a kiskapuba,
     fehérre meszelt kiskapuba kiáll,
     várja a hajnalt.
     Hajnal van, várja a delet,
     dél van, várja az alkonyt,
     az alkonyt, az estet,
     és behúzza maga után a kiskaput.
              Két öreg mosolyogva este,
              mennek este az utcán.
              Két öreg kézen fogva este
              a halállal beszélgetnek
              este.
Ezt a csúnya asszonyt
így szeretik
fonnyadtan, ahogy van.
Az ösztönök tapintatosak,
és bölcsek az ösztönök.
              Csak a szóbeszéd szemérmetlenkedik:
              idáig tart a hús,
              innen kezdődik a lélek —
              és egy patikamérlegen
              mindent ketté mérnek.
     A szabad időt
     elnevezik szabadságnak —
     és elhiszik.
Addig szeretünk,
míg szabad nem szeretnünk.
              Egy darab túlvilágot
              könnyebb megvarrni, mint egy inget.
              Egy darab glóriát
              könnyebb tisztán tartani,
              mint a homlok
              belsejét.
     Mikor megtudta,
     hogy a férje besúgó,
     nem tudta többé megölelni.
Elég volt ebből a stoppolásból!
Elég volt!
              Elpusztul, ami nincs a helyén.
Kibicsaklik a szó, ha nem értik:
dadogni kezd...
              A betegség, ami bennünk bujkál,
              már rég tudom, hogy nem betegség.
              Kitaszítva önmagunkból
              hiába hagyják nyitva az ajtót,
              a huzat csak felhorzsolja bőrünk.
              Benn a helyünk a csillag közepében!
              Zsilettpengével lenyúzzák
              a dombokat tenyerünkről,
              kivágják szemünkből a tengert,
              leoperálják rólunk a faleveleket,
              eltérítik a vérkeringést,
              a hús elárvul nevetés nélkül,
              a szavak nem találnak haza,
              és működik tovább az egész...
                         Olyan alacsony az ég,
                         mintha nem is lenne már!
     Menekülj!
     Meghámozom az arcod!
              Van egy pillanat,
              mikor szakadék nyílik
              valahol a lefolyócsatorna
              és a parkolóhely között,
              szabályos szakadék.
              Szemben egy épülő ház
              lakatlan barlangjai.
              És nem lehet eljutni
              a villamosig.
     Nincs megoldás.
     Az ember ilyenkor lesz
     öngyilkos
     vagy szerelmes.
              Hó, hullj visszafelé!
              Szél, fújj visszafelé!
              Szeress meg!

 

Egy kis adalék, hogy valamit tudjunk is róla.

Hervay Gizella (Makó, 1934. október 10. – Budapest, 1982. július 2.) erdélyi költő, író és műfordító.

Hét éves gyermekként a nagyanyjához került, tizenkét évesen újra az édesanyjával élt. 1952-ben Zilahon érettségizett. Kolozsváron előbb a színművészeti, azután a magyar szak diákja. Az ötvenes évek végén tanár, újságíró (Napsugár, Ifjúmunkás) Bukarestben, 1961-ben férjhez ment Szilágyi Domokos költőhöz. 1976-ban áttelepült Magyarországra, a Móra Kiadóban volt szerkesztő. Fia, Kobak az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Egyedül maradt, saját kezével véget vetett az életének. Közös sírban nyugszanak mind a hárman a kolozsvári házsongárdi temetőben: Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és a gyermekük, Szilágyi Attila. 

Forrás: Wikipédia (http://hu.wikipedia.org/wiki/Hervay_Gizella)

Az oratóriumot akkor írta, mikor már teljesen magára maradt.

Hervay
   


74 éves volna Hervay Gizella költő, író, műfordító. Giza, ahogyan a háta mögött neveztük. Ahogyan ült, elveszett veréb, a Bajza utcában. Ahogy fiatalok voltunk, ő pedig öreg. És elveszett. 
1956-tól erdélyi magyar nyelvű lapoknál dolgozott, 1963-ban jelent meg első verseskötete. 1976-tól, Szilágyi Domokos halála után élt Budapesten. A Móra szerkesztőjeként érezte magát szörnyen. Életműve fontos része a pszichológiai kísérletek, és a Kobak-mesekönyvek. 
Jó költő. Igazán jó. Nem illendőség, amit mondok. Az erdélyi népköltészet és a fájdalom ötvözete: a balladák, a ráolvasások, a siratók. Románt fordított. 1977-ben a bukaresti földrengésben meghalt a fia, és ezt a tragédiát már nem tudta kiheverni. Akárcsak férje, Szilágyi Domokos, maga döntött úgy, hogy vége az életnek. Nincs tovább. 
Dráma. Lehet, olyannak kellene megírni, akit csak az egész szele érintett.
Ültünk, mondom, ültünk a Bajza utca írószövetségi kombinátjában. Hervay soha meg nem szólalt. Vagy megszólalt, de nem hallottuk, mert fiatalok voltunk, jutott dolog bőven egyéb, szerelemeskedtünk, konspiráltunk, utáltuk egymást, tégláztuk a „téglákat”, fütyültünk a világra, ittunk, ha volt mit. Ő ült. Ivott, amikor ivott. De nem tudom: iszogatott inkább. Azt hiszem, némán siratta magát, a családot, a gyerekét. Siratta az életet. Nem kommunistázott, nem Ceausescuzott, nem panaszkodott. Nyögte, amit rámértek a nagyhatalmak, Trianon. Rámért a kor.

Forrás: Onagy Zoltán: Hervay (http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=1611)

Kötetek
 

Az idő körei. Összegyűjtött versek. Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 1999.
Életfa. Gyermekversek. Budapest, Móra, 1983.
Lódenkabát Keleteurópa szegén. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1983. 
Száműzött szivárvány. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980. 
A mondat folytatása. Válogatott versek. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978. 
Kettészelt madár. Rekviem. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. 
Zuhanások. Oratórium három hangra. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1978. 
Kobak könyve. Gyűjteményes kiadás. Bukarest, Kriterion, 1973.
Űrlap. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. 
Kobak második könyve. Mesék. Bukarest, Ifjúsági, 1968. 
Tőmondatok. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1968. 
Kobak könyve. Mesék. Bukarest, Ifjúsági, 1966. 
Reggeltől halálig. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1966. 
Virág a végtelenben. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1963.

Fordításkötet
 

Ana Blandiana: Homokóra. Versek. Bukarest, Kriterion, 1971. 
 

Fordításban megjelent művek
 

Cartea lui Kobak. Ford. Ana Scarlat, Bucureşti–Cluj-Napoca, Kriterion, 2002. 
Dúha vo vyhnanstve. Ford. Ľubomír Navrátil. Pozsony, AB-Art, 1999. (szlovákul) 
Amprente. Ford. Anamaria Pop. Ana Blandiana előszavával. Bukarest, Kriterion, 1988. (románul)
 

Forrás: (http://hervaygizella.adatbank.transindex.ro/index.php?k=20&rola_irtak=1)

A harmadik, de közel sem utolsó.

A nap minden üzenete a miénk,
de nem látjuk, csak a vöröset, a sárgát,
nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,
csak egy-egy villanásra, mikor szeretünk.
De micsoda láthatár,
amibe tenyerünket nyújtjuk
magasan, hogy az égi szél elérje!
Micsoda nyelv,
amire lefordítjuk magunk,
hogy értse a fény!
              A vízesést nem lehet abbahagyni,
              felhasad a száj, zuhog az idő
Helyükre állítjuk a virágokat.
              Berendezzük a bőröndöt,
              hogy beköltözhessünk
              az egyetlen ingbe,
              ami a miénk.
Tudom, hogy holnap mi lesz!
              A pohár víznek hangja van.
A bordák mögé zárt harang
meglódul a bőr alatt —
a félrevert jövő.
              Hosszú a hajnal,
              holnapra elfeledlek.
Hosszú a hajnal,
életre lehellek.
              Túl sokat látunk egymásból —
              eltévedünk a test útjain.
Egy jelre várok, hogy megnyíljon
szavaink közt a föld.
              Ugyanarra az égre zuhanunk.
     Egy cafatnyi ég
     fogunk között
     elvérző remény,
     és mégis fölfelé visz
     minden zuhanás.
Kinyújtja velem kezét a föld,
hogy megérintse gyermekkorát,
              de eltéved karomban a mozdulat,
              és csak nyúlkál
              tétován
              a semmibe.
     Bombák zörejével szívünkben,
     szorongva a teli tál étel előtt,
     kezünk kinyújtjuk, visszakapjuk,
     nézzük a levest elgőzölögni.
El szeretné érni azt a kezet,
amit eltakar a vonat...
              vonatba költözik...
Mindig csak egyetlen pillanatban
lehetünk otthon —
              otthontalanok.
Szekrényt szeretne kibérelni,
hímzett csíkokat rajzszegezni
szombat este,
felülre lepedőket,
alulra törölközőket,
a pénzt a lepedő alá
szombat este,
              de mindig pénteken ért véget a hét,
              mindig pénteken,
              és utána hétfő lett
              megint.
     A szerelem egyszer csak a vasalóba költözik,
     onnan a porcelán ingekbe bújik,
     aztán egy gyöngyház gombba
     tűbe,
     cérnába,
     tűpárnán alszik...
              a szerelmet is letörlik
              portörlővel
              egy idő után,
              közönséges portörlővel,
              nem azzal,
              amivel az igazgató íróasztalát törlik...
     A telefonoskisasszony állára
     ránő a két telefonkagyló.
     Szakállas szörny, vezetékek
     erdejében, könyörülj rajtunk!
     Engedd át! Engedd át!
     Rejtsd el, védd meg
     szavainkat!
Vigyázz, nehogy rikácsolva
fussanak ki a túlsó végén
rengetegedből!
 

Ím, a második.

Még egy emelet magány.
              Az épülő házak odvai
              kivándorolnak a kizöldült ég alá.
A visszhang visszahull
a védtelen torokba.
              Kiürül az ég.
     Valaki mindig válaszol.
     Kihez ütődik ez a mondat?
     Kérdezlek, és más felel.
     Elgyűrűzik a szerelem,
     minden gyermek mindenkié,
     minden mondat végtelen.
     Jár az idő körbe-körbe,
     egyre lejjebb, egyre feljebb,
     valaki mindig válaszol.
              Egymás szemébe költözünk.
Olyan közelről nézlek,
hogy nem is látlak már.
              Kiürül az ég.
Nem az enyém ez a szerelem,
és nem a tiéd.
     Valaki mindig válaszol.
              Ma reggel nőni kezd a vekker,
              és nem hagyja abba
              már soha.
       Nem tudunk már csak úgy szeretni,
       ahogy a puszta létért vergődő bogár.
       Sárba merülő táj az arcunk,
       elmosolyodni se tudunk,
       csak mikor egymástól messze visz a vonat.
              Távol vagy,
              és én egy másik hiányban élek.
       Valaki mindig válaszol.
              Hívj fel, írj levelet,
              küldj egy hajszálat legalább,
              hogy el ne tévedjek egyedül.
Mert azt hittem három éven át,
hogy a jobb karom vagy,
és én a bal karod.
              Két napom van:
              egyik szemed, meg a másik.
              Két nap alatt
              vándorolok a földön.
Egy traktornyomban,
könyékig a sárban
a tehetetlen ég alatt,
szétszedett kerítések között,
ahol szégyen a gondolat,
mely nem a kerítést emeli helyre,
a csüggedt házak előtt,
ahol elüldögélünk,
hogy kibírjuk a holnapi napot,
a begyakorolt bizalmatlanságban,
ahol otthon vagyok —
fekete malacok közt a porban,
guggoló gyerek-motyogásban,
gallyat rakva egy gödörbe,
szemfehérig a sárban
              a jövő foltjaival
              homlokomon.
Oszd meg velem a semmit,
hogy legyen valamivé!
              Megteremtlek
              egy mosolygásból.
Egy reggel majd megindulunk,
és nem lesz csak annyi kenyerünk,
hogy ketté tudjuk törni éppen.
              Állok mozdulatlanul
              rám fagyott mosolyodban.
Lyukas könyökű szvetterben
alszunk a füvön.
              Lehull a szégyen, az ing lehull,
              lehull az óra mutatója.

És láss csodát, meg is találtam valahol a senkiföldjén kedvenc Hervaym kedvenc művét. Hát akkor meg is osztom azzal a pár emberrel, aki talán kíváncsi rá. Nem tudom hány részletben fér ide, de naponta felpakolgatok belőle egy kicsit, hogy jó legyen...

Hervay Gizella
ZUHANÁSOK
Oratórium három hangra
1978
 

"Olyan, mintha még hallanál,
mintha szeretnélek még."

/Paul Celan/

Még egy emelet magány
              Lélegzetedben alszom el.
Még egy emelet magány.
              Szájad szélét horzsolja leheletem.
Még egy emelet magány.
               Kiülsz fölém az égre.
Még egy emelet magány.
               Tenyeredbe zuhanok.
               Alvadt hajam
               arcodon végigcsorog.
Még egy emelet magány.
               Ma reggel megöltem magam,
               élve földre szálltam e tájon...
Még egy emelet magány.
              ... ahol nincs te és én,
              csak mi vagyunk
              nincs múlt és jövő, csak jelenlét.
Még egy emelet magány.
              Tenyeredben születnek újra a dombok,
              összefutnak az utak ráncaiban,
              ahol jártam, s ahova igyekszem.
Még egy emelet magány.
              Feljön a felhő,
              szemed alatt
              fekszem a fűben.
Még egy emelet magány.
              A nap útja homloktól homlokig ...
Még egy emelet magány.
             ... felkel és lenyugszik,
             míg meglátjuk egymást.
Még egy emelet magány.
             Hajnal van, és én nap vagyok.
     Egy mondat,
     amit ketten írunk,
     és nem tudnád se te nélkülem,
     se én nélküled.
            Ez a fa most szól a levelével.
            Ha nem tudok válaszolni, elcsügged
            és visszahátrál a fák közé.
      Nincs magány,
      csak félünk
      a találkozástól.
Még egy emelet magány.
            Most írom homlokomra a ráncot,
            amiről fölismerhetsz,
            ha eltévedek.
Még egy emelet magány.
           Homlokomról az út a semmibe csorog —
           ha nem találsz rám
           elfeledlek.
Még egy emelet magány.
           Ha sokáig nem jössz,
           arcod átrendezem,
           kiretusállak.

Mert, ha volt 1, legyen 2 is.

 JÁTÉKOK II

  1.

  Játsszuk, ami nincs, de lehetne.
  Játsszuk, ami nincs, de szeretne
  lenni. Esendő mimagunkat.
  Társaink meg mikor unnak?
  Játsszunk - nem gyermeki babra (=babrálás),
  nem, nem megy a játék babra,
  hogy megfőzve az ember megenné:
  ó, építő, ne éhezz!

  Az építés is véres.

  Tanú rá Kőműves Kelemenné.

  2.

  Játsszuk, ami nincs, ami volt,
  játsszuk, ami nincs, ami lesz.
  Poklot s mennyet, hol a holt
  közel érzi magát földijeihez.
  Földet, hol a menny s a pokol.
  Játsszuk meg a Nap meg a Hold
  ragyogását - játsszuk, ahol
  játszanunk adatott.
  Légy élő, a jövőt sose félő,
  akár az időt a halott.

  3.

  Játsszunk, az idő amíg enged.
  Játsszunk jámborka türelmet.
  Játsszunk dugvást belényugvást,
  játsszuk, ha tudunk, ha tudunk, mást,
  játsszunk e megunt
  golyóbison éteri álmot,
  örökös zeniten a megállott
  Napot. Játsszunk, ha tudunk.

  4.

  San Franciscót vagy Oslót,
  Párizst, Stockholmot, szertefoszlott
  - vagy eljövendő? - álmokat.
  A játék kábít, álmot ad.
  S reményt is, "égiekkel játszót".
  Olyat, hogy fejbúbunk se látszott
  ki. Ó, omega s alfa.
  És keresvén rokonait,
  fölütheted Csokonait,
  hol írva vagyon: vak és csalfa.