Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

Ne reszkess, előbb nyikorog,
csak aztán nyílik ki az ajtó.
Mögötte még üres a szoba.
Pillantásod bebútorozza.
Honnan ez az ismerős szék,
asztal, háromlábú ágy?
              Csillagpor széken, asztalon,
              ráírhatod a nevedet.
Remegsz a derengő röntgenfényben
a szerelem szeme előtt:
nem kérdez semmit, válaszol,
tudja előre, mi jöhet,
halott tüdődben megjelöli
a lélegző foltokat.
              Egy pohár vizet adj!
Adnak inni neki,
néha adnak inni neki,
de sohasem egész pohárral.
Mért nem iszik hát?
Milyen pohárra vár?
Mért nem iszik?
              Száműzött szerelmek.
     Már át tudtunk szökni a határon
     szétvetett hulla-lábak között —
     mire taníthatott, mire?
     Összeszorítottuk a szánkat,
     és nem tanultunk, azért sem tanultunk,
     nem tanultunk semmit se tőle.
              Semmit se felejtek!
Mikor először mosogattam,
énekeltem,
külön a kistányéroknak,
külön a villáknak,
külön a kanalaknak.
              Idegen konyhákban otthon!
Piros téglás padú konyhában
dagasztótekenővel,
egy árva napraforgóval
az ablak előtt.
              Kivándorol a gyermekkorom.
Csíkos dunyha alatt
egy hajnalig tartó
éjszaka
a tanyán.
              Idegen konyhákban otthon!
A beágyazás sorrendje:
alul a kockás pokróc,
felül a piros pokróc,
rá a lepedő
nyolcrét hajtva,
arra a párna,
kispárna —
tessék begyakorolni!
              Kivándorol a gyermekkorom!
     Kihajolt az asszony az ablakon,
     kék párna kezében.
     Kihajolt mélyen az ablakon —
     párnává változott.
              Kivándorol a gyermekkorom.
Robban az álom, becsapódik,
szilánkot szór szét,
törmeléket kavar,
tölcsért szaggat
a gondolat gyökeréig.
              Az álom hazatérés.
     Egy cafatnyi ég
     fogunk között
     elvérző remény,
     és mégis felfelé visz
     minden zuhanás.
              Az álom hazatérés.
Elhagyják a gyerekek a játszótereket,
a parkot, a lépcsőházakat,
a papa-mama-reggelt,
a vajaskenyér-délutánt,
és rohannak föl a törmelékhegyre
a felszaggatott beton lábnyomaiban.
Derékig földben betemetik egymást,
és kimentik a drótok kisujját, nagyujját.
              Az álom hazatérés.
Egy harapás kenyér
az éhező háborúk városából.
              Az álom hazatérés.
Guggolunk a békében, fogunk közt kavics,
homok alá kaparjuk halottainkat,
ugrálunk fölöttük, mint a békák,
zöld bugyogóban, kopaszon,
alagutat fúrunk, és bekiáltjuk,
mi lesz az ebéd —
két kézzel tömjük
szánkba a homokot.
              Elkaparjuk halottainkat
              a gyermekkor alá.
Holttestünket a hinta
vitte tovább
fel, fel
a földre.
              Aztán nyolcas sorokban énekelve
              felvonultunk az emlékezetbe.
A láthatár mögül lezúdulunk,
és szomjassá tesszük a földet.
              Arcunk a jövő arca már,
              lassan földbe tűnünk.