Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

Hallgat az utcazaj,
hangos a csend.
Az elveszett gomb
előgurul.
Kilépnek árnyékukból a fák.
Ez a díszlet a bőröd,
nem tudod levakarni.
Arcod a csend,
lábad a fák,
s az árva árnyak hátad mögött
elhagyott otthonaid.
              Nézem a földgyalu útját
              három napon át.
Nem vakarom le a bőrömről a romokat.
A bűnt se, ha az,
hogy kapualjakban két tenyér közt
otthont kerestem.
De nem volt más,
csak a huzat.
Ki-be járt,
tántorogtam.
Még szédülök. De szemed előtt
magam rakok otthont magamnak.
              Méhemen átdereng
              a magzat mosolya.
A kín még csak készülődik.
              Készülődik a kín —
              lélegzetté válni.
Lassan lélegzetté válik a kín
az idő leheletében.
     Mária ölében tartja a Fiút,
     ölében tartja a halált.
     Kicsi a halál Mária ölében,
     Mária ölében kicsi a halál.
A védtelen föld
fonnyadt csecsemő-arca
a születés végtelen üvöltése
az elcsöppenő tejben...
     Mária minden bányászanya.
              Tüdeje két fekete szárnyát
              még egyszer megemeli,
              aztán az égi
              bányába zuhan.
A fekete bányabogár
menekül,
világít a félelem utána.
Hull a göröngy
a páncél-próféta-hátra.
              Nem figyel rá csak a bogár
              a menekülő szemfehérben,
              a páncélja sincs védtelen bogár
              a végtelen bányaszélben.
     Mária minden bányászanya.
Méhemen átdereng
a magzat mosolya.
              Megszüllek mozdulatonként,
              szálanként minden hajszáladat,
              megszülöm a világot, ami voltunk,
              ami leszünk, megszülöm halálodat,
              megszülöm az űrt, hogy ne félj,
              ha belőlünk semmi sem maradt
              a végtelen száműzetésben, csak a föld
              fölöttünk, s akkor föltámasztalak.
Kiülsz fölém az égre.
              Kire hull a feldobott picula?
              Az lesz a hunyó.
A hunyót halántékon éri
egy repeszdarab.
Elesik, nem fáj semmije,
csak elesik.
              Aki hunyó volt,
              és nem az ő halántékát érte a repesz,
              aki kilépett az égő ház falán,
              akinek robogó vonatra kellett felugrania,
              az minden robogó vonatra felugrik,
              minden ház falán kilép,
              utolsót kiált minden kiszámolás után,
              minden piculára felteszi életét,
              és addig dobja az égre,
              míg odaragad.
     Eszeveszetten
     vonatok zakatolása
     mosolyig hajszolt
     alultáplált testünk
      sovány vacsoránk bögrék cserepei
     anyánk szétfolyó arca —
     szemedbe zuhanok
              alvadt hajam
              arcodon végigcsorog.