Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

Homlokomról homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom fénylik arcodon.
              Homlokomról homlokodra
              kúsznak a ráncok,
              arcom feltámad arcodon.
Lábujjhegyen
a Tejútra lépsz.
              Innék egy pohár tejet,
              egy pohár tejet innék
              kezedből.
Veled lehetnék végtelen.
              Házunk lehetne a világ.
              Csak a homlok alatti térkép
              hiteles.
     Lámpafényben
     marmaládé körül
     a család.
              Papa nem hitt
              csak a kőben, cementben.
              Ráomlott a kő,
              ráomlott a cement.
              Még kételkedni
              se maradt ideje,
              kételkedni
              a kőben, cementben.
Anyám nem hitt a kőben, cementben,
nem is kételkedett.
     Nekünk csak a marmaládé jutott
     ötfelé darabolva.
              Kék kantában az otthon —
              nem volt soha.
     Fölépítette a tányérokat,
     székeket,
     és nem ülhetett le
     többet a földre.
A tanítónő nem ment férjhez,
a tanítónő a faluban maradt.
              Kivándorol a gyermekkorom.
Kihegyesedik a kislány térde
a kukoricán,
a felnőttek részeg
leheletében.
     Kihegyesíti térdünk az alázat.
     Lámpafényben imbolyog a szigorú arc—
     mire tanított, mire?
Ez a szomjúság, amitől tikkadozom,
ez nyugtat meg. Ez a kiapadhatatlan
szomjúság. Van hát valahol
egy óriási pohár.
              Adj egy pohár vizet!
     Mindenki csak egy mozdulatra emlékezik,
     azt ismétli meg újra meg újra,
     amit az anyaméhben megtanult,
     és értetlenül nézi a másik furcsa táncát
     a mély kút körül.
     Ki látja a vödröt,
     amit egymásnak adogatnak?
     Csak a lábra loccsanó víz,
     a lánccsörömpölés
     és a furcsa mozdulatok:
     mint aki nyúlik valamiért,
     mint aki odaad valamit...
              Adj egy pohár vizet!
     Én azokkal vagyok rokon,
     akik egész testtel hasítanak a szélbe,
     csontjuk is rámegy
     az életben maradásra,
     akik mindenüket odaadják
     egy marék fölöslegért,
     akik csak akkor ülnek ki a ház elé,
     mikor a sarkon befordul a halál.
Ujjaink közt az elmúlással
varrjuk el a köldökzsinórt.
Újra kell költeni a mítoszokat!
A kéz nem élhet
holt szerszámokkal ujjai között.
              Volt nekünk is szarvas-apánk,
              akit anyja hiába hívott.
              Hiába hív szarvas-apánk,
              nekünk ez az íztelen íz —
              nincs már víz a poharunkban.
              Fölöttünk a beton-nehéz
              beton-egünk moccanatlan.
              Hiába hív szarvas-apánk,
              fejünk fölé kőre követ,
              kőre követ kell emelnünk,
              ízet kell adnunk a víznek.
Nem tudjuk megszokni a súlytalanságot!
Kell egy hely — emlékezik a lábunk,
kell egy hely — emlékezik a szemünk,
ahol megállhatunk,
ahonnan mindent beláthatunk —
emlékeznek bennünk a hegyek.
              Azt mondják, itt csak egy alma van,
              ne féljünk a bűnbeeséstől,
              de nem tudunk almát szakítani,
              csak bűntudattal.
              Azt mondják, csak lélegezni kell,
              de nem tudunk,
              csak a csillagok lélegzetével.
              Azt mondják: ez csak egy darab géz,
              és kivágják belőle a szükséges négyszöget,
              de az egészet ellepi a vér.
Ujjaink közt az elmúlással
varrjuk el a köldökzsinórt.
              Mi lesz, ha elfelejti a gép
              a nagy repülésben  
              szárnytollait?
              Ha nem ismer rá a kézre,
              amely felhasítva
              a madár hasát,
              a csontvázat az égre eresztette,
              és a tollat
              szétszórta a szélbe?
              Hová lesz akkor a kéz
              a gép vérző hasában?
Újra kell költeni a mítoszokat!
A kéz nem élhet
holt szerszámokkal
ujjai között!
              Az alvó gyermek fölött
              a lökhajtásos madár.
              Hová rabolja el
              a gyermek éjszakáját?
              Milyen jövőbe viszi?
              Milyen egeken át?
     Ma megint meghasadt az ég,
     mögötte a másik
     távolodóban...
              Hangjától a harangvirág
              most válik el.
Világok járnak ki-be a huzatban,
mosolyod elképzelhetetlen.
              Majd meghalok,
              és szabad lesz szeretnem.
Elgyűrűző mosoly, szerelem,
kék karika szemem alatt.
              Holnapra feltámasztalak.
     A két madár közt három tenger,
     három tenger s egy hosszú tél.
     Egyszerre szállt fel a két madár
     egymás felé.
Madárnyomok a hóban.
Rekonstruáld a repülést
a madárnyomokból!
              Most nyár van, és a földgyalu
              betongöröngyöt, földet, téglát,
              gyermekláncfüvet tol előre,
              mint aki szülni készül.
              Némán növekszik testünkben az idő.
              Egy-egy szóban néha feldereng,
              mint anya arcán a magzat mosolya.