Ím, a második.
Még egy emelet magány.
Az épülő házak odvai
kivándorolnak a kizöldült ég alá.
A visszhang visszahull
a védtelen torokba.
Kiürül az ég.
Valaki mindig válaszol.
Kihez ütődik ez a mondat?
Kérdezlek, és más felel.
Elgyűrűzik a szerelem,
minden gyermek mindenkié,
minden mondat végtelen.
Jár az idő körbe-körbe,
egyre lejjebb, egyre feljebb,
valaki mindig válaszol.
Egymás szemébe költözünk.
Olyan közelről nézlek,
hogy nem is látlak már.
Kiürül az ég.
Nem az enyém ez a szerelem,
és nem a tiéd.
Valaki mindig válaszol.
Ma reggel nőni kezd a vekker,
és nem hagyja abba
már soha.
Nem tudunk már csak úgy szeretni,
ahogy a puszta létért vergődő bogár.
Sárba merülő táj az arcunk,
elmosolyodni se tudunk,
csak mikor egymástól messze visz a vonat.
Távol vagy,
és én egy másik hiányban élek.
Valaki mindig válaszol.
Hívj fel, írj levelet,
küldj egy hajszálat legalább,
hogy el ne tévedjek egyedül.
Mert azt hittem három éven át,
hogy a jobb karom vagy,
és én a bal karod.
Két napom van:
egyik szemed, meg a másik.
Két nap alatt
vándorolok a földön.
Egy traktornyomban,
könyékig a sárban
a tehetetlen ég alatt,
szétszedett kerítések között,
ahol szégyen a gondolat,
mely nem a kerítést emeli helyre,
a csüggedt házak előtt,
ahol elüldögélünk,
hogy kibírjuk a holnapi napot,
a begyakorolt bizalmatlanságban,
ahol otthon vagyok —
fekete malacok közt a porban,
guggoló gyerek-motyogásban,
gallyat rakva egy gödörbe,
szemfehérig a sárban
a jövő foltjaival
homlokomon.
Oszd meg velem a semmit,
hogy legyen valamivé!
Megteremtlek
egy mosolygásból.
Egy reggel majd megindulunk,
és nem lesz csak annyi kenyerünk,
hogy ketté tudjuk törni éppen.
Állok mozdulatlanul
rám fagyott mosolyodban.
Lyukas könyökű szvetterben
alszunk a füvön.
Lehull a szégyen, az ing lehull,
lehull az óra mutatója.
Utolsó kommentek