Könyvtár, Irodalom, Színház, Hasonlovak

A harmadik, de közel sem utolsó.

A nap minden üzenete a miénk,
de nem látjuk, csak a vöröset, a sárgát,
nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,
csak egy-egy villanásra, mikor szeretünk.
De micsoda láthatár,
amibe tenyerünket nyújtjuk
magasan, hogy az égi szél elérje!
Micsoda nyelv,
amire lefordítjuk magunk,
hogy értse a fény!
              A vízesést nem lehet abbahagyni,
              felhasad a száj, zuhog az idő
Helyükre állítjuk a virágokat.
              Berendezzük a bőröndöt,
              hogy beköltözhessünk
              az egyetlen ingbe,
              ami a miénk.
Tudom, hogy holnap mi lesz!
              A pohár víznek hangja van.
A bordák mögé zárt harang
meglódul a bőr alatt —
a félrevert jövő.
              Hosszú a hajnal,
              holnapra elfeledlek.
Hosszú a hajnal,
életre lehellek.
              Túl sokat látunk egymásból —
              eltévedünk a test útjain.
Egy jelre várok, hogy megnyíljon
szavaink közt a föld.
              Ugyanarra az égre zuhanunk.
     Egy cafatnyi ég
     fogunk között
     elvérző remény,
     és mégis fölfelé visz
     minden zuhanás.
Kinyújtja velem kezét a föld,
hogy megérintse gyermekkorát,
              de eltéved karomban a mozdulat,
              és csak nyúlkál
              tétován
              a semmibe.
     Bombák zörejével szívünkben,
     szorongva a teli tál étel előtt,
     kezünk kinyújtjuk, visszakapjuk,
     nézzük a levest elgőzölögni.
El szeretné érni azt a kezet,
amit eltakar a vonat...
              vonatba költözik...
Mindig csak egyetlen pillanatban
lehetünk otthon —
              otthontalanok.
Szekrényt szeretne kibérelni,
hímzett csíkokat rajzszegezni
szombat este,
felülre lepedőket,
alulra törölközőket,
a pénzt a lepedő alá
szombat este,
              de mindig pénteken ért véget a hét,
              mindig pénteken,
              és utána hétfő lett
              megint.
     A szerelem egyszer csak a vasalóba költözik,
     onnan a porcelán ingekbe bújik,
     aztán egy gyöngyház gombba
     tűbe,
     cérnába,
     tűpárnán alszik...
              a szerelmet is letörlik
              portörlővel
              egy idő után,
              közönséges portörlővel,
              nem azzal,
              amivel az igazgató íróasztalát törlik...
     A telefonoskisasszony állára
     ránő a két telefonkagyló.
     Szakállas szörny, vezetékek
     erdejében, könyörülj rajtunk!
     Engedd át! Engedd át!
     Rejtsd el, védd meg
     szavainkat!
Vigyázz, nehogy rikácsolva
fussanak ki a túlsó végén
rengetegedből!